Sziasztok!:)
Hát elérkezett ez a nap is ,amikor végre felteszem életem legelső kitalált sztoriját.:)
Nagyon izgulok ,hogy vajon mit fogtok hozzá szólni , de remélem nem lett olyan olvashatatlanul rossz!!:D Nem is húzom tovább az időt , jó olvasást kívánok!!
~Jae Min~
Sosem voltam az a nagyvárosi lány hiszen még lehetőségem sem adódott ,hogy valaha is megízlelhessem ezt az életet, de ez így alakult. A nevem Cha Sung Min és egy eléggé kicsi városkában , Thebek-ben élek a húgommal és az édesapámmal. Az anyukám sajnos egy súlyos betegség következtében hunyt el. Ez nagyon megviselt , hiszen még csak 10 éves voltam és apámat is , mert nagyon szerették egymást. A húgom szerencsére még nagyon kicsi volt , ezért nem is emlékszik igazán a történtekre és anyára. Manapság nem is hozzuk szóba a dolgot , de persze ugyanakkor sosem felejtjük el az emlékét.
- Jae Min! Hol van az ingem? Idetettem a székre tegnap este ,hogy megszáradjon.. - rivaltam húgomra ,akit mellesleg azt sem tudtam merre lehet.
- Erre gondolsz? –mutatott a rajta levő fehér ruhadarabra – sajnálom Sung Min de nem találtam az enyémet és csak ez volt kint. - biggyesztette le ajakait.
- Hmmm... semmi baj , de ha odasétálsz a tükörhöz akkor láthatod, hogy ez még bizony nagy rád. - mondtam ,miközben az említett tárgy felé tereltem őt.
Ekkor mindketten egymásra néztünk és szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Tényleg úgy nézek ki, mint egy törpe, aki összecserélte a ruháját valami óriáséval.
- Héé azért nem vagyok akkora!- vágtam egy durcás arcot, de nem haragudtam rá. Ki tudna rá haragudni, olyan kis ártatlan volt, egyszerűen lehetetlen neki ellenállni.
- Na jól van ,leveszem Unnie.
Észrevettem mennyire le van törve , de még húztam egy kicsit a dolgot ,amíg le nem rántom a leplet saját turpisságomról. Mikor már teljes volt a siker , megszakítottam ezt az apró „kínzást” és elé álltam.
-Jae Min ,drága kicsi húgom nem kell ilyen bús képet vágnod és attól tartanod ,hogy nem lesz mit felvenned az ünnepségre. Tegnap kivasaltam a te ingedet is ,csak meg akartalak vele lepni. – azzal odaálltam a szekrényem elé és előhúztam belőle a szép, fehér alkalmit. A szeme azonnal felcsillant ,annyira örült ennek a kis ajándéknak.
- Ohh de jó, köszönöm szépen Unnie! –majd nyomott egy puszit az arcomra és boldogan ballagott a fürdőszoba irányába. Ahogyan néztem távolodó hátát hirtelen elöntött a szomorúság. Nem tudtam még elmondani neki ,hogy alig két hét múlva már nem lehetek vele úgy ,mint eddig. De nem akartam elrontani a kedvét, ezért erőt vettem magamon és próbáltam vidámnak tűnni előtte ,még ha ez legbelül egy nehéz küzdelmet jelentett számomra.
- Siessünk, így elfogunk késni! – szóltam most egy kicsit idegesebben húgomra ,hisz nem akartam elkésni a tanévzáró ünnepségről.
- Már itt is vagyok, szóval indulhatunk .
- Rendben. Apa elmentünk. – kiáltottam hátra a konyhába.
- Értettem ,de aztán egyenesen haza, ha végeztetek!
- Igenis ,kapitány!- feleltük mindketten szinte századpontossággal egyszerre, aztán végre elindultunk. Az iskola utolsó napja volt ez a mai. Másnak talán nem is olyan különleges ez a nap, de számomra igen is az. Nekem tényleg ez az utolsó és a következő tanévet már egy nagyobb felsőoktatású intézményben kezdhetem. 18 éves vagyok ,így senkit sem lephet meg az a tény ,hogy a múlt héten zárult le életem egyik nagy szakasza, azaz akkor volt a ballagásom. Ma csak a húgomat kísértem el. Gondolom furcsa és meglepő, hogy ha én 18 vagyok , a húgom pedig csak 8 ,akkor hogy lehet , hogy egy azon iskolába jártunk az elmúlt években. A válasz nem is olyan bonyolult. Ez a suli egy úgymond „duoschool”, ami annyit takar ,hogy általános- és középiskola is egyben. Szerettem ide járni, rengeteg barátom van itt és éppen ezért nehéz is volt a döntés, amit megkellett hoznom a felvételinél, de már nem táncolhatok vissza.
- Unnie, te már nem jössz be velem? – rázott fel Jae Min gondolataimból.
- Dehogynem, máris megyek . – megfogtam kis kezecskéjét és elindultam vele az osztályterme felé. Ott ismét elváltunk ,amíg az egész ünnepség le nem zajlott.
Mikor vége lett , együtt sétáltunk haza. Apa már finom kimchi raguval fogadott minket, amit mindketten nagyon szerettünk és aminek az illatát már az utcaajtóból lehetett érezni. Gyorsan átöltöztünk és kopogó szemekkel vártunk apára, hogy végre kihozza az ételt. Épp ,hogy hozzáért a lábas az asztalhoz, Jae Min rögtön megragadta a merőkanalat,majd kistálját közelebb vonva merített a nagy edényből.
- Ennyire éhes voltál kicsim? – kérdezte apa húgomra nézve.
- Edgy kuichsit…- válaszolta teli szájjal , amit szinte alig lehet érteni. Mi apával persze csak nevetni tudtunk rajta.
- Ez nagyon finom lett apukám, mint mindig! – adtam sokkal érthetőbb megjegyzést.
- Köszönöm, örülök ha ízlik. – válaszolta kicsit elpirultan , pedig már megszokhatta volna , hogy mindig dicsérjük a főztjét. Ebéd után elmosogattam és odamentem hozzá a nappaliba.
- Apa, még nem mondtam el Jae Min-nek... tudod, ami két hét múlva bekövetkezik. – próbáltam kicsit halkabban mondani, nehogy meghallja húgom.
- Akkor itt az ideje Sung Min. Nem titkolhatod előtte már sokáig ,egyszer úgyis feltűnik neki, hogy nem vagy itt. – javasolta.
Igaza volt. Előbb vagy utóbb úgyis elkell mondanom neki. Erőt vettem magamon és bementem Jae Min szobájába. Az ágyán feküdt ,ami pont az ablak alatt helyezkedett el. Volt még bent egy kis szekrény és egy íróasztal ,valamint a kis játékos ládája. A fal színe nap sárga volt, ami melegséget árasztott kis kuckójában. A szoba elrendezése és a színek kavalkádja tökéletesen tükrözte az ő személyiségét, ugyanolyan barátságos a légkör ,mint ő maga.
- Jae Min, tudnánk beszélni? – kérdeztem kicsit zavarban.
- Persze ,mit szeretnél mondani?
- Nos... tudod…emlékszel a múlt heti ballagásomra? – puhatolóztam.
- Igen ,hogy ne emlékeznék rá. Miért?
- Akkor azt is tudod , hogy most már nem ugyanabba az iskolába fogunk járni , hanem én elmegyek valahova máshová. – próbáltam finoman közeledni a mondandóm lényegéhez.
- Igen ...és...? – nézett rám most már kevésbé boldogan.
- Nos ez a bizonyos „máshová” kissé messze van innen , sőt... nagyon messze . – erre néma csend lett. Egyikőnk sem szólt ,csak egy pár perc múlva nyílt ajka szólásra:
- Akkor ez azt jelenti , hogy…- nézett rám miközben szemében már gyűltek a könnyek.
-Igen , ez azt jelenti , hogy egy időre el kell válnunk egymástól. – tértem végül a tárgyra. Tudtam , hogy nehéz lesz , de ,hogy ennyire? Közelebb ültem hozzá és úgy vontam magamhoz egy ölelés erejéig.
- Kérlek ne sírj Jae Min! Te erős kislány vagy, nem szabad így megtörnöd és amúgy sem örökre válunk el, csak egy kis időre. – vigasztaltam.
Ekkor már azonban hiába mondtam bármit is , mert a könnyek előbukkantak és végig folytak apró arcán.
- Ne menj el Unnie! Maradj velem! Nem muszáj elmenned abba az új iskolába, inkább maradj itthon és segíts apának a főzésben , te is nagyon jól csinálod azt. – kérlelt. Annyira aranyosan győzködött és emiatt a szívem még kisebbre szorult össze.
- És különben is ,kivel fogok most már együtt játszani? Vagy ki mellé bújok be az ágyba ,ha vihar lesz?
Itt már nálam is eltört a mécses. Szorosabbra fogtam az ölelésem és úgy próbáltam őt és saját magamat is megvigasztalni.
- Itt lesz apa. Ő is nagyon szeret téged ,mint én , ezért nem lesz semmi baj. Amikor kicsi voltam , akkor is apa mellé fészkelődtem ,ha féltem ,vagy csak éppen kedvem támadt bebújni hozzá. – meséltem neki. Ő csak pislogott kisírt szemekkel és hallgatta a régi kis történeteimet. Még ott ültünk egy darabig , míg végül megnyugodott.
- És mikor mész? –tette fel a következő kérdést.
Elmondtam , hogy két hét múlva , amire ismét szomorúan reagált és akár mennyire próbálta visszatartani, mégis csak előbújt az a apró könnycsepp szeméből.
-Léci , mielőtt elmész …ezeket a napokat töltsd velem. Így legalább ha elmész nem fog annyira fájni… – kérte tőlem elcsukló hangon. Összeszorult a szívem minden egyes kimondott szava miatt, de állnom kellett a sarat, így óvatosan bólintottam egyet , mielőtt újra megöleltem volna.
Gyorsan eltelt ez a röpke két hét és már ott találtam magam, hogy reggel indulnom kell. El is érkezett az idő.
- Mindent bepakoltál? – kérdezte apa a vasútállomáson. Ő és Jae Min kísértek el hogy még eltudjanak búcsúzni .
- Igen apa , minden itt van ,amit vinnem kell.
- Rendben. Vigyázz nagyon magadra és ne felejtsd el ,amiket mondtam! – utasított. Ezek voltak az úgynevezett „atyai jó tanácsok”, mint például: Ne állj szóba idegenekkel az utcán! , Ne mászkálj egyedül esténként ! és így tovább..
- Oké. Ti is nagyon vigyázzatok magatokra és egymásra. Ha lesz időtök akkor pedig elvárom , hogy meglátogassatok.
Erre bólintottak, majd a következő pillanatban meghallottuk a vonat semmivel össze nem téveszthető hangját. Ekkor mindketten szorosan átöleltek és utamra bocsátottak. Felszálltam és csak arra tudtam gondolni, miközben a vonat egyre csak távolodott az állomástól, hogy vajon mikor láthatom őket újra. Az út nagyon hosszú és kimerítő volt, sőt még át is kellett szállnom, de végül megérkeztem.
A város , ahol az elkövetkezőkben élni és tanulni fogok, nem más , mint Dél-Korea fővárosa, Szöul. Mikor még otthon ültem a gép előtt albérlet után keresgélve, szembetűnt egy igazán tetszetős lakás . Rögtön kapcsolatba léptem a bérlővel és sikerült lefoglalnom egy szobát. Most az volt a cél , hogy oda eljussak, viszont akadt egy kis gond. Nem tudtam , hogy merre induljak. Eszembe jutott, hogy hoztam magammal egy térképet, így gyorsan előhalásztam a hátizsákom mélyéről.
-Aigoo, hiszen ezen képtelenség eligazodni! – mérgelődtem magamban, miután már többször is átlapoztam a kezemben lévő útmutatót.
Egy lehetőségem maradt, még pedig megkérdezni valakit, de ezzel megszegném apa első szabályát, ami itt csengett a fülemben: „Ne állj szóba idegenekkel az utcán!”. De hát ez egy vészhelyzet, úgyhogy nincsen semmi probléma. Meg is állítottam egy idős ahjussi-t ,aki készségesen felajánlotta segítségét. Megmutatta a térképen , hogy merre találom az albérletet, aztán elváltunk egymástól. El is indultam és ,igaz nem volt egyszerű , de végül megtaláltam. Nem volt egy nagy hotel, de azért nem is egy kicsi, lepukkant szálloda. Pont megfelelő és a környék is csendesnek tűnt. Beléptem a kis előcsarnokba ,ahol egy középkorú, szigorú ábrázatú nő fogadott.
- Jó estét, a nevem Cha Sung Min. – mutatkoztam be illedelmesen. Láttam rajta, hogy a nevem semmit sem mond neki , ezért tovább folytattam.
- Én foglaltam le itt egy szobát még a múlt hónapban. – itt még mindig csak az értetlenség ült ki arcára, de aztán pár percnyi gondolkodás után leeshetett neki, hogy mégis ki vagyok , mivel szó nélkül elővett egy kulcscsomót a zsebéből és szinte hozzám vágta.
- Második emelet, első szoba jobbra, aztán nem hangoskodni! – adott egyértelmű utasításokat, aztán sarkon fordul és elindult a szemben lévő folyosón, míg végül eltűnt a szemem elől.
Nem mondom, megijedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hűvös lesz a fogadtatásom, de ebben a pillanatban nem is érdekelt. Felkaptam csomagjaimat és elindultam a lift irányába, azonban adódott egy kis gond . Nem működött. Ezért kénytelen voltam lépcsőzni. Amint felértem ismét nagyot kellett csalódnom. A folyosó olyan volt, mint amit vagy 1000 (vagy annak a duplája ) éve nem takarítottak. Rengeteg pókháló, por és az egyik legszomorúbb dolog ,hogy a folyosó végén lévő ablak is be volt reteszelve. Elég sötét is volt, csak annak az egy még éppen életben maradt lámpának a fénye világította be a kis szűk teret. A kulcsomért nyúltam ,amit a nő (nem túl kedvesen) nekem adott és kinyitottam az ajtómat. Már előre féltem ,hogy ugyanúgy csalódni fogok ,mint az előbb és ez sajnos be is következett. Szerintem nincs is szükség a szoba pontos leírásához. Elég ha annyit mondok, hogy itt is minden csupa por és rendetlen volt. Egyetlen dologban azonban különbözött a folyosótól. Itt az ablak még épségben állt. Azonnal odaszaladtam és ki is nyitottam, hogy legalább egy kis friss levegő járja át a helységet. Az ablakban ,ahogy elnéztem a várost ,rám törtek a gondolatok, hogy vajon mit fogok itt csinálni ,amíg el nem kezdődik az egyetem, hiszen még csak most kezdődött a nyár. Azért költöztem ide ilyen hamar, hogy könnyebb legyen a beilleszkedés a nagyvárosi nyüzsgő életbe és ,hogy találjak valami munkát is.
- Igen Sung Min , megtudod csinálni, FIGHTING!! – tört ki belőlem a lelkesedés, már ami ebben a helyzetben még maradt, és nekiláttam rendbe tenni ezt a lepukkant porfészket. Reggelre úgy ahogy készen lettem, azonban ez rengeteg energiát vett igénybe és az étvágyamat is meghozta. Ezért gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam magamra valamit és lementem körülnézni ,hátha találok egy kis büfét, ahol csillapítani tudom étvágyam. Végül találtam is egyet. Mikor beléptem ,hirtelen megcsapott a frissen sült péksütemény és a forró ,pörkölt kávé mámoros illata. Azonnal tudtam ,hogy mit kérek. Odasétáltam a pulthoz és rendeltem.
- Jó reggelt, egy fánk és egy kávé lesz! – mondtam az eladónak ,aki nagyon kedvesen mosolygott rám, aztán ugyanilyen kedvesen ki is szolgált.
- Új vagy itt? Még nem láttalak erre. – kezdeményezett beszélgetést a pult mögött álló fiú. Be kell vallanom meglepett, hogy egyáltalán megszólított, hiszen már ahogy idejöttem ebbe a városba rossz tapasztalatokat szereztem az emberek modorát illetően, visszatekintve a bérlőmre.
- Igen ,most költöztem ide a Dongjal utcai albérletbe. –válaszoltam magabiztosan.
- Micsoda ? Oda költöztél? Az a hely maga egy rémálom és a kómás ábrázatodból ítélve ,te sem gondolod másként, nincs igazam? Biztos alig aludtál valamit ...- kuncogott kissé meggyötört arcomon.
- Honnal tudod ezt? Talán te is ott kezdted a pályafutásodat? –élcelődtem vele. Nem tudom honnal vettem a bátorságot ebben a pillanatban.
- Hát így is mondhatjuk. De az igazság az , hogy nem bírtam tovább elviselni az ottani „klímát” és a nőt sem. Amúgy a nevem Kang Hyun Woo és te vagy…
- Sung Min, Park Sung Min , örvendek! – nyújtottam a kezem barátságosan.
Ezzel pedig kezdetét vette hosszas ismerkedésünk ,amelyet egy hosszas beszélgetésben tudhattunk le. Nagyon aranyos srác volt , olyan 20 év körüli , magas és elég jóképű. Persze nem zúgtam bele azonnal , de nem tagadhattam , hogy nagyon is vonzó. Tehát elkönyvelhettem , hogy meg van az itteni első ismerősöm.
- De nem vicceltem ,amikor azt mondtam , hogy szörnyű az a hely, higgy nekem! Jobb ha minél hamarabb elmész onnan. – kanyarodott vissza legelső témánkhoz, de most tényleg megijesztett , ezért rákérdeztem ezen jó tanácsainak valódi okára.
- De hát miért? A környék is elég csendesnek tűnik valamint a…- fejeztem volna be a mondatot , azonban közbevágott.
-Ha még csak egy napja vagy ott ,akkor nem igazán ismerheted olyan jól azt a helyet. Történtek ott olyan dolgok ,amikről jobb ha nem tudsz, de szerintem fogadd meg a tanácsom és menj el onnan. – jelentette ki sokkal határozottabban és csöppnyi szigorral , mintha valóban féltene engem valami rossztól. Későre járt és jobbnak láttam , ha mára befejezem ezt az igazán üdítő csevejt legújabb barátommal. Itt az ideje munkát keresni. Végig jártam az üzleteket hátha akad valami nekem való, de sehol semmi. Elszaladt az idő és már majdnem besötétedett , ezért elindultam hazafelé. Útközben eszembe jutottak Hyun Woo szavai. Talán tényleg el kéne mennem? De hát még csak most költöztem oda, miért mennék? A következő pillanatban valaki hirtelen megragadta a vállamat és a táskámért nyúlt. Nagyon megijedtem és olyan hangosan kezdtem el kiabálni segítségért ,amennyire csak tőlem tellett. A támadóm azonban nem akart lebukni és megpróbálta kezével számat befogni. Ám ekkor már csak annyit láttam, hogy szemeit lecsukva rogy le a földre, mint valami élettelen baba. Mikor felnéztem megpillantottam a háta mögött álló Hyun Woo-t , kezében egy bottal , amivel valószínűleg fejbe vágta ezt az embert.
- Sung , jól vagy? –kérdezte aggódva.
- I-igen , asszem. –annyira sokkba kerültem , hogy egyszeriben ott helyben rám tört a sírás. Szerintem ebben a szituációban a legtöbb ember ugyan így reagált volna.
- Gyere, hazakísérlek. – emelte fel jobb karját a megmentőm, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam ajánlatát. Azonban nem csak szimplán sétáltunk az albérlethez, hanem egyenesen rohantunk. Mikor úgy éreztük biztonságban vagyunk, megálltunk.
- Biztosan semmi bajod? Már előre féltem , hogy ez lesz. – kezdett bele mondandójába.
- Nyugi már ,nincsen semmi bajom, de az azért érdekelne ,hogy te mégis mit kerestél ott. Ma azt mesélted , hogy nem erre felé laksz. – fontam össze magam előtt karjaimat. Kíváncsi voltam, milyen magyarázattal rukkol elő.
- Hát…én csak pont erre jártam, amikor megláttam azt az alakot és már akkor észre vettem , hogy nem a jó szándék vezérli, így követtelek titeket.
Tökéletes Hyun Woo, magyarázkodásból ötös!
- Aha, értem. Tényleg el is felejtettem megköszönni ,amit értem tettél. Ha te nem vagy ,ki tudja mi történt volna velem. Szóval köszönöm, ezért még jövök eggyel.
- Ohh nincs mit megköszönnöd. Ezt bárkiért megtettem volna ,de ha gondolod meghálálhatod valahogyan ...- húzta csibészesre mosolyát. Nem tudtam mi járhat a fejében ,de rákérdeztem.
- És mi lenne az ?
- Mondjuk ha megadod a telefonszámod. Akkor minden meglesz hálálva. - erre kicsit elkerekedett a szemem. Most komolyan elkérte a számomat? Ha most végig lapoznám életem nagykönyvének lapjait ,hogy kiderítsem hányszor fordult elő velem az az isteni csoda melynek következtében egy ilyen helyes srác elkérte a mobilszámomat, akkor vajon mi lenne az eredmény? Hmm lássuk csak…semmi. Ez az első alkalom. Természetesen bólintottam egyet és megadtam ,amit kért, végül is ő itt az egyetlen olyan személy, akiben legalább megbízom.
- Köszönöm. - hálálkodott és mintha kicsit izgatottabb is lett volna tőle ,de nem is foglalkoztam vele.
Mikor az albérlethez értünk még egyszer óva intett és elmondta , hogy minél hamarabb szedjem a sátorfámat erről a helyről. Még a segítségét is felajánlotta , amit illedelmesen és jóleső érzéssel megköszöntem, aztán felmentem a szobámba. Amint beértem ledőltem az ágyra és az agyam csak úgy kattogott és járt, hogy vajon mi lenne a helyes döntés. Menni vagy maradni? Ez viszont nem tartott sokáig ,mert egyszer csak azon vettem észre magam , hogy elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése